2014. december 21., vasárnap

Karácsonyi kedvetlenség: ciki vagy hiteles?

A minap beszélgettem egy kedves barátnőmmel, és felmerült a hogylétünk sokféle megosztásai között, hogy ő, ha igazán és mélyen magába néz, azt szeretné, hogy a karácsonyt radírozzák ki a naptárból, alhassa át azt a napot, ne is kelljen készülni rá, ne is kelljen beszélni róla, csak egyszerűen felejtsük már el. Mert mindenhonnan az árad, hogy ezen a napon a szeretetnek, a terítéknek, a vacsorának, a sminknek, a gyerekek mosolyának és minden másnak is tökéletesnek kéne lenni, ehelyett pedig mi van? Feszültség, nem-tökéletes vacsora, hisztis gyerekek és kudarcélmények hada.

Ez nem egyedi érzés, abban egészen biztos vagyok. Nem vallási kérdés. Nem felvilágosult antiglobalista divatirányzat, nem kamaszkori, emós hangulatú lázadás. Hanem egy családi örökségből hozott, jó adag félelem találkozása a világ és az egyház elvárás-rendszerével, valamint a saját gyermekei felé érzett kötelességtudattal. Ha mindezeket mint illatos mézeskalácstésztát összegyúrjuk, egy óriási tehetetlenség-érzés áll össze. S mit lehessen tenni? 

Számomra nagyon nagy megkönnyebbülést hozott, amikor lehullt a lepel arról a titokról, hogy a karácsonyfa felállításánál vagy a hal elkészítésénél majdnem minden családban történik összeveszés. Meg az is, amikor sokaktól hallottam, hogy küzdenek a tökéletesség-nyomással, és nem tudják gombnyomással szabályozni, maximumra tekerni ezen a napon a szeretetüket. 

Azt is felemelő volt látni, hogy van olyan hozzám közel álló ember, aki nem karácsonyhoz köti az szeretetének az ajándékkal való kifejezését, hanem legjobban egy átlagos hétköznapon tud ajándékot adni. 

Nos, hogy idejekorán feloszlassam az olvasói illúziókat: nem találtuk meg a megoldást. Ücsörögtünk egy darabig a csodafinom sütik fölött és kacarásztunk például azon, hogy elképzeltük: Gábriel arkangyal ül egy közvetítőkocsiban és válogat, hogy milyen karácsonyi esemény kerüljön a Jóisten képernyőjére, aki nézi-nézi, mi minden törétnik a világban ("á, ez uncsi, itt csak a Mennyből az angyalt éneklik, ott ajándékokat bontogatnak, amott a hallal szenvednek, még amott nincs mit az asztalra tenni, itt pókereznek, emitt veszekednek, amott meg átaludták a napot"), aztán megállapítottuk, hogy ha az ellenállás oly nagy, hogy még csak nincs is szándék a változtatásra, akkor az elfogadáson kívül nincs más alternatíva. 




Az gyanítom, hogy segít, hiszen másokkal szemben is szokott segíteni, ha megértőek tuduni lenni. Úgymint megértőnek lenni önmagunkkal. Megengedni az összes ellenállást és hisztit, kíváncsinak lenni az eredetére és kiváltójára, valamint empátiát ajándékozni önmagunknak. 

Aztán, ha már nagyon kezdenek összecsapni a hullámok, biztosan segít az is, ha a szabadságunkba kapaszkodunk. Most itt vagyok és ezt tudom azni, de megtehetném tulajdonképpen azt is, hogy kisétálok az ajtón...

Az is segít egész biztosan, hogy ha arra érzünk nyomást, hogy adjuk a szeretetet nagy mennyiségben, de ez nem megy, akkor merünk kérni, például egy ölelést, azoktól, akik hozzánk közel állnak vagy éppen ott vannak velünk fizikailag. 

És az is, hogyha arra törekszünk, ami a saját mércénkkel mérve, itt-és-most megüti az "elég jó" szint minimális értékét. Vagyis: lehet, hogy nem lesz tökéletes rántott hal cicomás süteményekkel, de a paprikás krumpli, ami helyette készül, tökéletesen szeretetteljes lesz. 

Hát ezek jutottak most eszembe. 
Aki humorosan szeretné magában kibontakoztatni a hisztit (hogy nehogy bent maradjon és marcangoló indulattá váljon), annak ajánlom ezt a dalt - szigorúan kép nélkül, mert a rajzok, szerintem, ártalmasak.

Aki az ügyben olvasgatna még, hogy mit jelent megértőnek lenni önmagunkkal, annak Pál Feri ez ügyben is tud mondani még többet

Aki pedig az "elég jó" kifejezést szeretné mélyebben megérteni, a fogalom eredete végett keresse Bruno Bettelheimet

2014. november 17., hétfő

Álom és Valóság. Feldmár András előadása élőben

Feldmár András kanadában élő pszichoterapeuta a napokban-hetekben tölti őszi magyarországi látogatását, sőt, két nap múlva Komáromban találkozhatunk vele. 

Szabadság, szeretet, szolidaritás, felnőtté válás témában rengetet fontos, és a szemléletünket mélységében átformáló tanítást köszönhetünk neki. 
Ha meg kéne nevezni azokat a Mestereket, akik a TANDEM szemléletét formálták, ő is ott lenne a TOP5-ben. 
Nagy izgatottsággal készülünk a komáromi beszélgetésre és mindenkinek ajánljuk, hogy jöjjön el, aki szeretne közelebb kerülni ahhoz, hogy a saját életét a boldogság irányába terelgesse. 

Addig pedig, hangolódásként, ajánljuk a ma esti előadását, amelyet a Streampunk jóvoltából online is követhetünk. 
A megosztásért pedig külön köszönet a Feldmár Intézetnek és Németh Borinak. 





Live streaming video by Ustream

Ha úgy döntenénk, hogy mi magunk, személy szerint igazságban akarunk élni

- Azt hiszem, ez az egyetlen olyan szlovák ünnep, amikor megdobban a szívem és lenne kedvem valóban megemlékezni - szólt, kávéját kortyolgatva a borús, november tizenhetediki reggelen. 

A bársonyos forradalom.
Hajszálpontosan, a sejtjeibe íródva él belül az emlék, hogy ő, hatévesen, hogyan vett részt benne. Emberek tömege, emelkedett hangulat, Václav Havel a Lodiar bevásárlóközpont tetején szónokol, ő, kislányként édesapja nyakában ülve (ez utóbbi, a tényeket és realitásokat sokadszorra is végiggondolva, valószínűleg eltér a valóságtól, de nem a valóság a fontos, hanem a beíródott élmény). 
És érezte, hogy most valami nagyon fontos történik. Hogy mindannyian, akik ott vannak, tenni akarnak magukért. 

Mára pedig egészen biztos benne, hogy számára ott kezdődött minden, ami a demokráciáról, önrendelkezésről, hatáskörön túli vezetésről, emberek jó ügyek mellé állításáról szól. 
Hogy ott megtanult valamit, ami személyes és társadalmi egyszerre. Hogy a történelem varázslatos szövedéke akkor, abban a néhány órában, az identitásának legmélyebb részét járta át, gyerekként, tudatlanul, és hogy az a néhány óra élete végégi meghatározó hajtóerőként jelenik majd meg. 

És ez így is történt. Mert a szerepeink, a forradalmár szerepünk is, életeseményeken keresztül formálódnak. 

A bársonyos forradalom tanítása örök. Václac Havel alakja nekünk, a valaha volt Csehszlovákia területén élőknek, hiszem, hogy egy olyan kortalan útmutató, amely irányt és erőt is ad affelé, hogy a boldogulásunkhoz az egyéni felelősségvállaláson keresztül vezet az út:


"1978-ban írtam egy esszét a „Hatalom nélküliek hatalmáról” (Moc bezmocných) feltárva a hatalomnélküliség kiaknázatlan lehetőségét. Arról írtam, milyen felbecsülhetetlen előnyökkel járna – még egy erősen elnyomó állam esetében is –, ha mindannyian úgy döntenénk, hogy szembeszállunk a minket körülvevő hazugságokkal, és úgy döntenénk, hogy mi magunk, személy szerint igazságban akarunk élni. Sokan mondták, ilyen ötlete csak egy olyan csalódott cseh Don Quijoténak lehet, aki ledönthetetlen szélmalmokkal próbál viaskodni. Sok szempontból indokolt volt ez a szkepticizmus.
És mégis, tizenegy évvel azután, hogy megírtam, mire képesek a hétköznapi emberek, ha igazságban akarnak élni, tanúja és részese lettem egy sor fantasztikus eseménynek, amely végigsöpört a régión, köztük saját országomon. A később bársonyos forradalomnak elnevezett időszakban a csehek és a szlovákok szembeszálltak a hivatalos erőszakkal, és 1989 novemberében rövid idő alatt ledöntötték a hazugság sérthetetlennek látszó bástyáját. Az egész alig egy hét alatt történt. A forradalom után az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem demokrácia felé tartó hazám elnöke. Ma a világon több millióan élnek abban a hiedelemben, hogy körülöttük soha semmi nem fog megváltozni. De emlékezniük kell arra, hogy a lázadásokhoz – amelyek 1989-ben egész Kelet-Európát megmozgatták – a hétköznapi emberek egy-egy tette is hozzájárult, és ezek összessége tette elkerülhetetlenné a változást." 
(Václav Havel, Részlet a Civil bátorság című könyv előszavából. HVG Kiadó, 2011)


2014. szeptember 30., kedd

Ősz

Az ősz az az időszaka az évnek, amikor a természet teljes színpompáját felölti, hogy felkészüljön az elmúlásra, amikor tombolnak a színek és hűvösebbé válnak az éjszakák, amikor a szélvihar egyre félelmetesebb és a veszteség napról napra kézzel foghatóbb. 

Az emberi lélek is befelé fordul ilyenkor, mert - hisszük vagy sem, tudjuk vagy tagadjuk -, ránk is érvényes valamilyen ősi, sejt szinten kódolt módon a téli álom, és hiába minden külső nyomás, munkahelyi elvárások vagy határidők, lelassulunk és a tesünk kezd átállni egy téli, csendes, lassú üzemmódra. 

Ez a belefé fordulás intimitást is jelent: egy bensőséges, csendes, tiszta kapcsolódás lehetőségét a saját lelkünk legmélyéhez, identitásunk mélyen lüktető magjához. 

Bennem mindig a tanulás felé mutat az ősz: azon kapom magam, hogy picit irigykedve gondolok azokra a társaimra, akik épp most kezdték meg a közös pszichodráma-képzésünk folytatását, szabadidőm alig van ugyan, de tanfolyamokat nézegetek, kölcsönkért könyvek landolnak nálam szinte észrevétlenül, és új hangszerek megszelídítéséről álmodozom sóvárogva. 
És minden őszi napsugaras tájkép Kisoroszira emlékeztet, az ottani őszök fotós sétáira, amelyek a régi munkahelyen őszi továbbképzéseinek kísérői voltak. 





Kisoroszi, ahol megtanultam, hogy ha nem akarok ott lenni egy körben, megtehetem, hogy fogom a kabátom és kisétálok az ajtón. Ahol a bölcs Boros András annakidején felismerte, hogy azzal segíti leginkább a tanulásom, ha egyenesen felszólítja a bennem élő jókislányt, hogy szálljon ki a jólnevelt, kerettartó és becsületes, alázatos és figyelmes viselkedésből és tapasztalja meg, hogy nem nélkülözhetetlen. Hogy a saját igénye a legfontosabb. Hogy van élet a közös valóságon túl is. A mai napig hallom a hangját, ahogy azt válaszolja a nem-akarok-itt-lenni megszólalásomra: "Kriszta, én úgy gondolom, túl sokszor volt már, hogy egy hasonló helyzetben maradtál. Mi lenne, ha most megengednéd magadnak, hogy elmész? Fogd meg a kabátod és menj ki."


Ilyesmi hangulatok kerülgetnek, amikor a szombati önismereti napra készülünk. Belső szabadsággal, természetközeli helyszínekkel, lelassult tempóval várunk.

Juteszembe. A három kép három irányt mutat. 

Melyik irány inkább a tiéd? 

A lezúduló? Az óvatosan előre haladó? Vagy a kapunyitogató?



2014. szeptember 16., kedd

Szolgálati közlemény - LAZÍTUNK A KERETEKEN!

Sokféleképpen meg lehetne közelíteni a mondanivalónkat, amit ebbe a blogbejegyzésbe bele akarok sűríteni.
Kezdjük tehát a tanulással.

Mit tanultunk a TANDEM elmúlt féléves önismereti témájú tevékenysége kapcsán?

  • hogy azok a fiatal felnőttek, akik a célcsoportunkba tartoznak, aktívan, intenzíven, néha ellenállásokkal küzdve, néhol lélekszakadva keresik a választ az identitásuk, lényük legmélyét érintő kérdésekre
  • hogy az önmagáért való önismereti munka nincs elismerve manapság csak úgy. Talán mert azt hisszük, hogy az öncélú köldöknézés, talán mert túl direkt és masszív, veszélyes, ijesztő lelki boncolgatásnak tűnik. mindenesetre nehezen megközelíthető. 
  • hogy ha kínálunk ezeknek az embereknek könnyen elérhető, kalandos, érdekes, játékos önismereti foglalkozást (lásd például Labirintus Udvar), akkor arra bejönnek, és hagyják, hogy a tanulás megtörténjen velük. 
  • hogy VANNAK témák, amivel foglalkozni kell. Önkép, önszeretet, saját magunk felvállalása, a karrierdöntések, az életszakaszváltáshoz kapcsolódó változások, a párkapcsolati elakadások, a vezetői szerepek. És ezeket a témákat érdemes "előprovokálni" az emberekből. 

Mit értettünk meg az önismereti csoportok meghirdetése kapcsán?

  • hogy az emberek érdeklődnek, kíváncsiak, egyre könnyebben bevonhatók
  • hogy egy féléves, négy alkalmas folyamatra csak nagyon kevesen tudnak/akarnak/bírnak/szeretnének elköteleződni. Ezt mi, trénerek szerethetjük vagy utálhatjuk, panaszkodhatunk arra, hogy igen, persze, a maivilágból pont EZ hiányzik, az elköteleződésre való hajlandóság, ettől még a jelenség maga él. 
  • hogy nekünk van annyira fontos a téma, a módszer, illeve az, hogy folyamatosan elérhető önismereti szolgáltatást nyújtsunk, hogy nem engedjük el ilyen könnyen. 

Mi ebből a konklúzió? Hogy az eddigi meghirdetett zárt csoport helyett egy nyitott csoportot indítunk. Ami azt jelenti, hogy:

  • az eredetileg tervezett időpontok mindegyikén tartunk egész napos önismereti foglalkozást
  • DE! aki jelentkezni szeretne, megteheti, hogy csak egy napra jön, ahogy azt is, hogy minden nap ott lesz, vagy hogy kettőre vagy háromra jön el. Mi ott leszünk.
  • ENNEK KÖVETKEZTÉBEN minden alkalomra kicsit más csoport jön majd össze várhatóan, ami nem baj, mert attól még ugyanúgy tudunk együtt dolgozni. 
  • ÉS. A jelentkezés feltételein is lazítottunk. Az alkalmak előtti hétfőig elég jelentkezni, fizetni pedig a helyszínen is elég. 
  • Ezzel az is változik, hogy a csoporttagok több felelősséget vállalhatnak a toborzásban: ha nem érezted jól magad az első napon, mert túl kevés volt a jelentkező, hozzál magaddal új tagokat a következő alkalomra. 
Röviden ennyit mondanánk. 
Várjuk a kérdéseket!


2014. szeptember 13., szombat

Erre is jó az önismeret

Az történt, hogy beszóltam. Kb. egy hete. Van ilyen, de valahogy most ez jó tanulóterep nekem. Azért is írom le.

Szóval, feszült voltam, a munkámban volt egy pár, akkor megoldhatatlannak látszó dolog, ez feszített. Akkor is, amikor ebédelni mentünk, páran. Akarva – akaratlanul, érezvén egy biztonságos, baráti közeget magam körül, elkezdtem ventillálni, közben kicsit haragudtam a többiekre, mert abban a pillanatban igazságtalannak tűnt, hogy nekem küzdeni kell ezekkel a gondokkal, mások meg nyugodtan ebédelnek. Nagyon jól vissza lehet így menni gyerekbe, észre se veszi az ember, csak ha utána gondolkodik. Na, ekkor, ebben az állapotomban történt, egy jó barátom felé, hogy kiszaladt egy mondat, aminek ott, akkor, úgy nem volt helye.  

Aztán később megbeszéltük ezt. Nem is ez, hanem itt az az érdekes, hogy hogyan, miért történt ez a beszólás. Adott volt egy belső feszültség és egy baráti, támogató, megértő közeg. Bennem pedig beindult egy eddig nem ismert automatizmus – egy önismereti vakfolt, azt hiszem. Ami magával ragadott és hülye helyzetbe hozott. Mit kezdek a feszültségemmel egy ilyen helyzetben? Hoztam egy olyan megoldást, amit valaki, valamikor megtanított nekem vagy én találtam ki magamnak az ilyen helyzetekre, azonban úgy tűnik, hogy a mostani életszakaszomra ez már nem érvényes. Ráadásul eddig nem is figyeltem soha oda erre, nem is láttam. Huhh, most ettől egy kicsit így is megborzongtam, amikor írok róla.

Amikor a barátommal, aki felé a beszólás történt, beszélgettünk erről. Megkérdezte, hogy Pisti, hogy vagy te az ilyen helyzetekkel? Ha a közel érzett embereket vesszük, akkor hogy működsz? Minél közelebb van hozzád valaki, annál jobban vigyázol rá vagy pedig abból indulsz ki, hogy ő az, aki terhelhető, minél közelebb van, annál jobban?  Azóta is nagyon sokat gondolkodok ezen. Hogy én ezzel hogy vagyok és miért? És hogy szeretném, milyen legyen.


Hát erre is jó az önismeret, illetve erre jó az önismeret. 


2014. szeptember 8., hétfő

"Én olvasok róla, ő pedig meg is csinálja..."

A fenti mondattal egy nagyon kedves barátnő kommentálta a hírt, mely szerint a húga, szombat délután, mit ad isten, lovasíjász edzésre megy. 

Igen. Vagyunk ezzel így egy páran. Hogy inkább, először csak olvasunk csak róla. 

Mert szeretünk, szeretnénk, követünk, gyakorolnánk jónéhány dolgot. 
Mert például tudjuk, hogy a rendszeres testmogzás elengedhetetlen, vagy mert tökéletesen egyetértünk azzal, hogy a világot jobbá tudnánk tenni, ha időnként a szabadidőnknben önkénteskednénk, mert minden tavasszal és ősszel végigolvassuk lopva a női magazinok által ajánlott összes tisztítókúra receptjét (aztán megesszük az aznap esti sonkás szendvicsünket). Mert megfogadtuk már ezerszer, hogyha valami nem tetszik, azt azonnal meg fogjuk mondani. És azt is tudjuk, hogy időnként újra kell telepíteni a számítógépet, hogy ne menjen tönkre a lehető legrosszabb időben. 
És tinédzser korunk óta vágyunk rá, hogy egyszer elmenjünk siklóernyőzni (szörfözni, tangózni, megmászni a Mont Blanc-t, a lista tetszés szerint bővíthető)

És mindez. Mégis. Elmélet vagy álmodozás szintjén marad (tegyük hozzá: az álmodozás még egy jobb stádium, mert azzal fokozatosan, lassacskán, apró szemcsék formájában, gyűjti az erőt a lélek). 

Aztán jön valaki, aki nem gondolkodik, nem olvas utána, nem fogadkozik, nem mérlegel, 
hanem egyszerűen fogja magát, és megcsinálja. 
Akkor, amikor eszébe jut. 
Dühből, vágyból, bátorságból, lendületből. mindegy. De megcsinálja. 
Megy az álmai után. Vagy éppen mer letérni az útról. 

Persze, mindig van könnyebb út. Nem kockáztatni. Aztán egy idő után már nem is álmodozni. Önmagunknak sem ígérgetni. 

Neked mi segít, hogy legyőzd a félelmeidet?